A rikkancspraxis

A rikkancsok a lapterjesztésben – ahogy a dualizmuskori Magyarországon mondták kolportázsban – alkalmazott, jellemzően fiatal újságárusok voltak. A napilapok szerkesztőségei miután nem tudták kellően növelni az eladott példányszámokat előfizetőik körében arra vetemedtek, hogy olcsó munkaerőt keressenek a lapterjesztésre. Ezért fillérekért nehéz helyzetben lévő gyerekeket kezdtek el foglalkoztatni: ők voltak az első rikkancsok. 

Az ötlet állítólag az 1880-as években egy Balázs Sándor nevű humorista-újságíró fejéből pattant ki, aki a sok adminisztrációt követelő előfizetési rendszeren túllépve ezzel a sajtót kivitte az utcára. Azon túl, hogy az újdonsült árusok egyesével kínálták a lapokat, Balázs ötletével az árakat is lenyomta, hiszen a többi napilapnál kétszer- háromszor kevesebbet ígért a Magyar Posta egy számáért. A sikercsírát egy tollvonással szüntette be az akkori főkapitány, így a „MP” 14. száma már nem jelenhetett meg. Bár Balázs Sándor a sikertelen lapindítás után négy évvel öngyilkos lett, a rikkancsok intézménye megmaradt. A Millenium évében induló Esti Újság vezetői, Rákosi Jenő és Zilahi Zsigmond a nyugati sajtó lapterjesztési mintáit követve adtak közel kétezer rikkancsnat munkát. Persze ezt és szociális érzékenységüket ügyes PR-kommunikációval hangsúlyozták minden lehetséges alkalommal, amikor a kezdeményezésükről beszéltek. Az utcai árusításra szóló első hosszútávú engedélyt az Esti Újság hamar megszerezte. A következő évben (1897) egy rendelettel szabályozták a felbátorodó kiadók terjesztési stratégiáit. A szabályozás rövid pórázon tartotta a lapokat: az utcai árusítás engedélyének kiadását a sajtótermék előzetes bemutatásához kötötte, és kezdetben csak nyolc napra adta. Ha ez letelt, akkor az engedélyt meg kellett újítani.

Egyébként rikkancsok előbb voltak, minthogy nevük lett volna. Bár ez a legtöbb dologról elmondható. Mielőtt a 19. század utolsó évtizedeiben nevet kaptak volna, leginkább kolportőrnek nevezték őket. Egyébként ez utóbbit a kora újkori bibliaárusokra is használták az akkori kortársak, idővel pedig mindenkire, aki bármiféle irodalmi ponyvát árult, különösen, ha ezt kiabálva tette. Nem tiszta, hogy pontosan ki mondta ki végül, hogy a rikkancs az rikkancs. A sajtótörténészek szerint a legesélyesebb névadó Kozma Andor (1861-1933) költő-újságíró, aki keresve sem találhatott volna találóbb nevet a pesti utcákon ordibálva hirdető figurák munkájára. Bármilyen pontos is azonban Kozma megoldása, a rikkancsok neve sokáig terítéken maradt. Kiszámítható helyen: az élclapok hasábjain. Például a Borsszem Jankóban, ahol egy Alagi Balladár álnéven publikáló szerkesztő rendre szinonimákat javasolt a foglalkozásra: így jött tőle a laponc vagy lapos, amit a közbeszéd azonban nem vett át.

A becslések szerint a századfordulón kettő-négyezer rikkancs rikoltotta be Budapest utcáit. Ez a szám a kortárs beszámolók szerint 1906-ra harmincezerre rúgott, aminek én nem hiszek. Igaz, a Horthy-korszak derekán újból az előbbi nagyságrendről írnak, ezt kikezdi az a tény, hogy az 1930-as évek elején Az Est konszernjének hat és félezer alkalmazottja közül 6100 fő volt terjesztő. 

A rikkancsok heterogén csoport voltak: az egyetlen, ami közös volt bennük, hogy jellemzően marginálisok, tehát a társadalom pereméről érkezők voltak. De hogy a társadalom pereme hol kezdődött és hol ért véget, azt nehezen lehet megmondani: voltak tíz éves fiúk és lányok, vidékről jött srácok, negyvenes éveikben járó rokkantak, és családfenntartó idősebb özvegyasszonyok is. Mai rikkancsképünket leginkább azonban a vidékről fővárosba utazó tinédzser határozza meg.

Legyenek a rikkancsok bárkik is, meglehetősen kiszámíthatatlan, testileg és lelkileg is fárasztó munkát vállaltak. Bérüket bár volt, hogy komolyan megtárgyalták, jellemzően az eladott példányszám után kapták. Korán keltek és későn feküdtek: a reggeli lapkiosztásnál minél előbb a szerkesztőség előtt voltak, hogy nagyobb eséllyel kaptak kézhez sok példányt. A nap folyamán az időjárástól függetlenül az utcát kellett járniuk, és ha kellett, egy újabb kötegért elsietniük. Az eladás sikerének reményét a vásárlóélményért zajló állandó küzdelem diktálta: az eladás leginkább akkor volt sikeres, ha az árus a mindennapos utcai megpróbáltatásokat szellemesen és vidáman bírta, lapjait humorral adta el.

A közvélemény többnyire kedvelte a rikkancsokat: az utca bohémjait az irodalom könnyed versekkel, az újságok viccekkel, a színház az operettműfajjal ünnepelte. Persze a sajtóban sokszor megemlékeztek csalfa-ravasz praktikáikról, ahogy egy-egy példányt rásóztak a kevésbé éles eszű olvasókra. Rengeteg panasz is érkezett rájuk: volt, akit a rikkancskeltette hangzavar bosszantott, volt, akit az erőszakos traktálás. Volt, akit a szenzációhajhász szólamok, volt akit pedig az, hogy egyesek a kapott rikkancsengedélyt koldulásra használták. Jellemző rikkancspraktika volt, hogy egyesek saját nyomorukra rájátszva igyekeztek minél több pénzt kicsikarni a vásárlókból. Az 1897-es rendelet ezeket a túlkapásokat is igyekezett szabályozni és meglehetősen bizalmatlan volt a fiatalokkal és lemorzsolódókkal szemben: kimondta, hogy iskolaköteleseket, nyomorékokat, betegeket vagy „megbotránkoztató külsejű egyéneket” hírlapárusítással megbízni nem lehet. Ellenkező esetben a kiadót megbüntették. A híradás zsiványairól tudták a járókelők, hogy a napi betevőért mindent megtesznek: utcai lopásokban is sokszor érték őket tetten. Így csípték el például 1899-ben a 14 éves zsidó kisfiút, Sándor Jenőt. A Szatmárból Budapestre utazó srácot bő egy hónapra tartották bent. Rosszabbul járt 1915-ben a 21 éves, budapesti születésű Horvát Imre, akit szintén lopásért fogtak meg, viszont fél évre csukták le. Nem feltétlen kellett azonban lopni ahhoz, hogy a rikkancs fogházba kerüljön: hamar a történelem örvényében találta magát az Esztergomból a fővárosba került Csernák Lajos, amikor az 1920. március 15-én elkapták és novemberig benn is tartották. A fogolytörzskönyvbe annyit jegyeztek be: bolsevik.

A piac és a verseny eredeti formájában fenntartotta a rikkancsság intézményét: mindenekelőtt sok szegény gyereknek és fiatalkorúnak jelentette a mindennapi betevőt az eladott példányszámok után járó alig 1-2 korona. A magyarországi szociális ellátórendszer fokozatos kiépülésével párhuzamosan tanítók és rendőrök is megszólaltak a rikkancs-ügyben, aminek lassan egy újabb rendelet lett az eredménye: 1912-ben kimondták, hogy csak 18 éven felüli, engedéllyel rendelkező állampolgárok árusíthatnak hírlapot. Hiszen a rikkancsok „az utcán való állandó tartózkodás hatása alatt közbiztonsági szempontból is veszélyes elemmé váltak, amit a fiatalkorúak által elkövetett bűncselekmények statisztikája elszomorítóan igazol.”

Az eddig sugalltakkal ellentétben azonban nem csak tolvajok vagy rosszkor rosszhelyen lévők voltak közöttük. Egyeseket valósággal felemelt a budapesti popkultúra. Ilyen szerencsés ember volt a leleményes Csóti István, akit nemes egyszerűséggel „rikkancskirályként” emlegettek. Csóti körül a rikkancsszakma valóságos hálózata épült ki. Pontosabban azt ő építette ki: megtakarításaiból hírlapterjesztő vállalatot szervezett. Beosztottjainak ő maga jelölte ki a kikiáltandó eseményeket a hajnali lapkiosztáskor, aztán szigorúan ellenőrizte, hogy az előírtakat végrehajtják-e. Példájából látszik, hogy a rikkancsok hierarchikus rendben dolgoztak: léteztek főrikkancsok, és alájuk tartozók is. Meghatározott területet jelöltek ki ez utóbbiaknak. Mindegyik rikkancsnak volt tehát egyfajta territóriuma, ahol a lapterjesztést végezte. És ha valaki más tévedt a területére árulni, ott biztosan előfordultak fiaskók. A rikkancsvilág oszlopos tagja volt Bakti Gyula is, aki versbe szedte az éppen aktuális szenzációkat, és a Ráday és Kinizsi utca sarkán kályhával fűtött motoros kocsiról áruló, béna Izidor József is. A budapesti utcák leghíresebb rikkancsa minden említett előtt azonban Rekedt Muki volt. Olyannyira rikkancsceleb lett, hogy az általa leghosszabban terjesztett Friss Ujság 1937-ben villáminterjút közölt vele, amelyben bevallotta: több mint 25 éve árul – akkori elmondása szerint 1907 óta.

“Emlékszem rá” – idézte fel – „amikor a régi jó időkben is a legkorábbi hajnali órákban a Friss Ujság volt az uccán, végigszaladtam vele a mulatókat és a mágnások 7—2 koronás borravalóval fizették meg nekem a Friss Újságot. Oh, jó idők voltak azok! Ismert is engem mindenki a városban. Küry Klára, Pálmay Ilka, az öreg Wekerle, meg Tisza István voltak az állandó vevőim között. Dehogy vettek volna ők mástól lapot” – nosztalgiázott két évvel a második világháború kitörése előtt.

A rikkancsok a huszadik század első éveiben egy félprofi szakmává-szervezetté váltak: professzionalizálódtak, mondják erre a folyamatra a kutatók. Volt érdekvédelmi egyesületük, szaklapjuk, hogy jó karban maradjanak megalapították a Lapterjesztők Sport Clubját is. Ennek a két focicsapata vasárnaponként rendszeres mérkőzéseket játszott. Mert tüdővel ezt bírni kellett...